Az előző blog bejegyzésemen felbátorodva, a pozitív visszajelzések alapján úgy ítéltem meg, van még jó pár sztori a tarsolyomba, amit szeretnék Veletek is megosztani.

A következő történet alap kijelentése: Szeretek Veled beszélgetni….

Hosszú ideje beszélgetek egy sráccal. Az elején érzelmekkel telítődve vártam mindig a pillanatot, hogy találkozzunk, lássam – persze csak titkon, hiszen olyan helyen dolgoztunk, ahol ezt a személyeskedést nem engedheti meg magának az ember. Mindig akkor vállalt műszakot, mikor dolgozni mentem, mindig akkor intézte ügyes bajos dolgát, mikor én is az ő irodája felé tartottam… Emlékszem, először egy nyári délutánon, az ilyenkor megszokott munka utáni kiülős borozást tartottunk éppen barátnőimmel a Fröccsteraszon, ahol boszorkány szemeimmel éreztem, hogy valaki nagyon néz, éreztem a szúrós tekintetet a hátamon. Civil ruhában, munkán kívüli testtartás, testbeszéd nem adta vissza azt, amit egyébként megszoktam már tőle, emiatt először nem is ismertem meg, később persze fordult a kocka és az este vége felé jó párszor pillantottunk és mosolyogtunk össze. Hazafelé menet a kellemesen hűvös, júliusi estét a telefonom pittyenése zavarta meg. Ő volt az, ismerősnek jelölt, bekövetetett, az összes, létező profilomat megtalálta, mondanom sem kell, nagyon meglepődtem, szó szerint a saját lakásom négy fala közepén elpirultam. Magam sem értettem az okot, pedig addig a szia-szia-jóreggelten kívül többet nem nagyon váltottunk egymással, sőt az esetek többségében csak reggel találkoztunk, olyankor pedig még elég morcin és csúnyán tudok nézni (azt hiszem ezt hívják kávéfüggőségnek)… Mindig is éreztem azt a bizonyos valamit mikor megláttam, azt hiszem azt a bizsergető szikrát közöttünk, és ugyanezt éreztem rajta is, láttam a szemében a csillogást, akárhányszor találkoztunk. Onnantól kezdve, ha tudtam, hogy aznap dolgozik mindig igyekeztem a legjobb formámat nyújtani, többet mosolyogni. Már nem emlékszem, hogyan, de valahogy elkezdtünk online is csevegni. Rengeteg időt lógtam a telefonomon, folyamatosan pötyögtem, beavattuk egymást a ki-mit csinál épp, mivel telt a napja, jó-rossz szokások/tulajdonságok, család, hobbi, mindenre kiterjedő beszélgetésekbe bocsátkoztunk. Volt, hogy a jelenlegi munkahelyem recepcióján keresztül egyik nap a vezetékes telefonomon is felhívott, mert tudta aznap unalmas napom lesz. Emlékszem a névnapom és a Vörösmarty téri karácsonyi vásár kezdetének ideje között valamikor decemberben tudtam meg, hogy apukája már pár éve nincs közöttünk. Ekkor ajánlottam fel neki, tekintettel arra, hogy felszínre került eme szomorú esemény, inkább valami vidámabb esemény apropóján, pl. névnapom koccintása kapcsán fussunk össze és igyunk meg egy forralt bort, hátha jobb kedvre deríthetem.

Ekkor jött a fekete leves, mi szerint neki van valakije, akit nem szeretne megbántani, és nem szeretett volna félre érthető lenni, de úgy érzi nem lenne fair a lánnyal szemben, ha velem meginna bármit is. Azonban velem annyira jó beszélgetni és annyi minden közös bennünk, ha létezne és hinnénk ebben a spirituális világban azt hinnénk, hogy előző életünkben akár testvérek is lehettünk volna… Ő továbbra is szeretné fenn tartani ezt a viszonyt közöttünk, mert jól érzi velem magát, felszabadult, sokat nevetünk, hülyülünk, rengeteg a közös téma, mindent megtudunk egymással osztani. Egy dologról nem beszélünk soha semmit, az én magánéletemről.  Néha érzem, hogy próbál puhatolózni, pl. kivel voltál moziba, mamáddal találkoztál-e este, mész haza hétvégén, egy-egy furfangos mondattal számára úgy vélem világossá vált, hogy mióta beszélünk egyedülálló vagyok (ha randizgattam is útközben azt mondjuk soha nem kötöttem az orrára). Ettől kezdve én igyekeztem egy lépéssel lemaradni Tőle és kevésbé vinni el ezt a beszélgetést más irányba, próbáltam néha a párjával kapcsolatban is kérdezni, egy-két dolgot azért már megtudtam róla az elmúlt közel 1,5 év alatt, mióta beszélünk. Bár őszintén már nem érdekel a másik fél, én nem akarom kitúrni a másik lányt, sőt! Csupán azt az egyet nem értettem soha, hogy hogy lehet valakit őszintén szeretni és érzelmileg ennyire kötődni hozzá, ha lelkiekben mással jobban kijön az ember, valamint azért az a lelki társ sem közömbös teljes mértékben… Azóta is folyamat megy a bókolás, a kedves szavak, a jövőbe való, tettek nélküli ígérgetések. Érdekes módon ez az online kapcsolat sosem „fajult odáig”, hogy a tettek is beszéljenek. Jó volt, hogy kaptam tőle csokit, vagy puszit találkozáskor, de többre nem került sor soha, pedig ő mindig tervezi „képzeletben” a közös edzést, bulit stb…

Le kell szögeznem, mindig is azt vallottam, hogy fiú-lány között barátság nem létezik, lehetünk jóban, haverkodhatunk, poénkodhatunk a másik nemmel, de érzelmileg az egyik fél előbb vagy utóbb le fog gyengülni és „behódol”, elkezd kialakulni valami a másik iránt. Ha el is jön ez a pillanat és megbeszéljük a kialakult helyzetet, fenn lehet tartani továbbra is az érdeklődést, de valamiért az a fél, aki ebben a szituációban érzelmileg sérült, ő sosem fog tudni már annyira őszintén barátkozni, mint az előtt – ez az én személyes véleményem…

A történetem főhőseként bemutatott fiúval zajló beszélgetéseinknek voltak mély pontjai, vesztünk már össze csúnyán, persze csak online – milyen meglepő ez a mai világ, veszekedni! online! (Dédi mamám biztos nézne nagyot, hogy Aranyom, ezt hogy lehet kivitelezni??J ) Élőben, csak munka kapcsán találkoztunk, csak is munkaidőben, akkor olyan fél- egy óra volt a jellemző, hogy beszélgettünk. Ha online csevegünk, azt csak akkor tesszük azóta is, ha éppen ő dolgozik, vagy a párja van munkában, (mivel eléggé eltérő időbeosztásban dolgoznak) de olyankor az egész napot végig csevegjük. Azóta is képben vagyunk egymás életével kapcsolatban, nagyon is keressük egymás társaságát – persze inkább ő az enyémet. Heti egyszer minden bizonnyal beszélünk, általában ő keres, és nem akarom zavarni a kis társas életét, de volt már rá példa, hogy valamivel kapcsolatban nekem kellett megkeresnem őt. Előfordult már az is, hogy a 7 napból 6 napot beszéltünk át! Nem tudom megítélni, hogy minek nevezzem ezt. Van egy online csevegő partnerem, aki létezik, valós személy, de párkapcsolatban él. Itt említeném meg plusz információként írásom vége fele, hogy azóta se láttam se képet, se bejegyzést, se közös,vagy szívecskével ellátott képet, a hőn szeretett lányról!

Nem reménykedek már, azt rég feladtam. Azt az álláspontomat tartom, miszerint kétlem, hogy ha valaki ennyire keresi egy másik lány társaságát és ennyi mindent megoszt vele, az egy következő kapcsolat kapcsán (jelen esetben, ha egyszer engem akarna szeretni) meg tudna változni és nem kezdené mással ugyanezt a csevegő viszonyt. Felmerül részemről az is, mennyire lehet őszinte egy ilyen kapcsolat, hogy tud valakit így szeretni, ha közben egy barátjának az életének (majdnem) minden részletével kapcsolatosan tisztában van….?!

Már nem gondolom túl, csevegek, sodródom, ha keresi a társaságom beszélgetek vele, az infókat az életemről igyekszem leredukálni. Nem tudom meddig fog ez a „viszony” tartani, de már álmodozni nem álmodozom róla, mert elérhetetlen és mi Nők már megtanulhattuk az életben azt az örök igazságot, hogy az elérhetetlen szerelmek után álmodozni kár és felesleges...

egy igaz szerelemet kereső lány tollából