Az előző blog bejegyzésemen felbátorodva, a pozitív visszajelzések alapján úgy ítéltem meg, van még jó pár sztori a tarsolyomba, amit szeretnék Veletek is megosztani.

A következő történet alap kijelentése: Szeretek Veled beszélgetni….

Hosszú ideje beszélgetek egy sráccal. Az elején érzelmekkel telítődve vártam mindig a pillanatot, hogy találkozzunk, lássam – persze csak titkon, hiszen olyan helyen dolgoztunk, ahol ezt a személyeskedést nem engedheti meg magának az ember. Mindig akkor vállalt műszakot, mikor dolgozni mentem, mindig akkor intézte ügyes bajos dolgát, mikor én is az ő irodája felé tartottam… Emlékszem, először egy nyári délutánon, az ilyenkor megszokott munka utáni kiülős borozást tartottunk éppen barátnőimmel a Fröccsteraszon, ahol boszorkány szemeimmel éreztem, hogy valaki nagyon néz, éreztem a szúrós tekintetet a hátamon. Civil ruhában, munkán kívüli testtartás, testbeszéd nem adta vissza azt, amit egyébként megszoktam már tőle, emiatt először nem is ismertem meg, később persze fordult a kocka és az este vége felé jó párszor pillantottunk és mosolyogtunk össze. Hazafelé menet a kellemesen hűvös, júliusi estét a telefonom pittyenése zavarta meg. Ő volt az, ismerősnek jelölt, bekövetetett, az összes, létező profilomat megtalálta, mondanom sem kell, nagyon meglepődtem, szó szerint a saját lakásom négy fala közepén elpirultam. Magam sem értettem az okot, pedig addig a szia-szia-jóreggelten kívül többet nem nagyon váltottunk egymással, sőt az esetek többségében csak reggel találkoztunk, olyankor pedig még elég morcin és csúnyán tudok nézni (azt hiszem ezt hívják kávéfüggőségnek)… Mindig is éreztem azt a bizonyos valamit mikor megláttam, azt hiszem azt a bizsergető szikrát közöttünk, és ugyanezt éreztem rajta is, láttam a szemében a csillogást, akárhányszor találkoztunk. Onnantól kezdve, ha tudtam, hogy aznap dolgozik mindig igyekeztem a legjobb formámat nyújtani, többet mosolyogni. Már nem emlékszem, hogyan, de valahogy elkezdtünk online is csevegni. Rengeteg időt lógtam a telefonomon, folyamatosan pötyögtem, beavattuk egymást a ki-mit csinál épp, mivel telt a napja, jó-rossz szokások/tulajdonságok, család, hobbi, mindenre kiterjedő beszélgetésekbe bocsátkoztunk. Volt, hogy a jelenlegi munkahelyem recepcióján keresztül egyik nap a vezetékes telefonomon is felhívott, mert tudta aznap unalmas napom lesz. Emlékszem a névnapom és a Vörösmarty téri karácsonyi vásár kezdetének ideje között valamikor decemberben tudtam meg, hogy apukája már pár éve nincs közöttünk. Ekkor ajánlottam fel neki, tekintettel arra, hogy felszínre került eme szomorú esemény, inkább valami vidámabb esemény apropóján, pl. névnapom koccintása kapcsán fussunk össze és igyunk meg egy forralt bort, hátha jobb kedvre deríthetem.

Ekkor jött a fekete leves, mi szerint neki van valakije, akit nem szeretne megbántani, és nem szeretett volna félre érthető lenni, de úgy érzi nem lenne fair a lánnyal szemben, ha velem meginna bármit is. Azonban velem annyira jó beszélgetni és annyi minden közös bennünk, ha létezne és hinnénk ebben a spirituális világban azt hinnénk, hogy előző életünkben akár testvérek is lehettünk volna… Ő továbbra is szeretné fenn tartani ezt a viszonyt közöttünk, mert jól érzi velem magát, felszabadult, sokat nevetünk, hülyülünk, rengeteg a közös téma, mindent megtudunk egymással osztani. Egy dologról nem beszélünk soha semmit, az én magánéletemről.  Néha érzem, hogy próbál puhatolózni, pl. kivel voltál moziba, mamáddal találkoztál-e este, mész haza hétvégén, egy-egy furfangos mondattal számára úgy vélem világossá vált, hogy mióta beszélünk egyedülálló vagyok (ha randizgattam is útközben azt mondjuk soha nem kötöttem az orrára). Ettől kezdve én igyekeztem egy lépéssel lemaradni Tőle és kevésbé vinni el ezt a beszélgetést más irányba, próbáltam néha a párjával kapcsolatban is kérdezni, egy-két dolgot azért már megtudtam róla az elmúlt közel 1,5 év alatt, mióta beszélünk. Bár őszintén már nem érdekel a másik fél, én nem akarom kitúrni a másik lányt, sőt! Csupán azt az egyet nem értettem soha, hogy hogy lehet valakit őszintén szeretni és érzelmileg ennyire kötődni hozzá, ha lelkiekben mással jobban kijön az ember, valamint azért az a lelki társ sem közömbös teljes mértékben… Azóta is folyamat megy a bókolás, a kedves szavak, a jövőbe való, tettek nélküli ígérgetések. Érdekes módon ez az online kapcsolat sosem „fajult odáig”, hogy a tettek is beszéljenek. Jó volt, hogy kaptam tőle csokit, vagy puszit találkozáskor, de többre nem került sor soha, pedig ő mindig tervezi „képzeletben” a közös edzést, bulit stb…

Le kell szögeznem, mindig is azt vallottam, hogy fiú-lány között barátság nem létezik, lehetünk jóban, haverkodhatunk, poénkodhatunk a másik nemmel, de érzelmileg az egyik fél előbb vagy utóbb le fog gyengülni és „behódol”, elkezd kialakulni valami a másik iránt. Ha el is jön ez a pillanat és megbeszéljük a kialakult helyzetet, fenn lehet tartani továbbra is az érdeklődést, de valamiért az a fél, aki ebben a szituációban érzelmileg sérült, ő sosem fog tudni már annyira őszintén barátkozni, mint az előtt – ez az én személyes véleményem…

A történetem főhőseként bemutatott fiúval zajló beszélgetéseinknek voltak mély pontjai, vesztünk már össze csúnyán, persze csak online – milyen meglepő ez a mai világ, veszekedni! online! (Dédi mamám biztos nézne nagyot, hogy Aranyom, ezt hogy lehet kivitelezni??J ) Élőben, csak munka kapcsán találkoztunk, csak is munkaidőben, akkor olyan fél- egy óra volt a jellemző, hogy beszélgettünk. Ha online csevegünk, azt csak akkor tesszük azóta is, ha éppen ő dolgozik, vagy a párja van munkában, (mivel eléggé eltérő időbeosztásban dolgoznak) de olyankor az egész napot végig csevegjük. Azóta is képben vagyunk egymás életével kapcsolatban, nagyon is keressük egymás társaságát – persze inkább ő az enyémet. Heti egyszer minden bizonnyal beszélünk, általában ő keres, és nem akarom zavarni a kis társas életét, de volt már rá példa, hogy valamivel kapcsolatban nekem kellett megkeresnem őt. Előfordult már az is, hogy a 7 napból 6 napot beszéltünk át! Nem tudom megítélni, hogy minek nevezzem ezt. Van egy online csevegő partnerem, aki létezik, valós személy, de párkapcsolatban él. Itt említeném meg plusz információként írásom vége fele, hogy azóta se láttam se képet, se bejegyzést, se közös,vagy szívecskével ellátott képet, a hőn szeretett lányról!

Nem reménykedek már, azt rég feladtam. Azt az álláspontomat tartom, miszerint kétlem, hogy ha valaki ennyire keresi egy másik lány társaságát és ennyi mindent megoszt vele, az egy következő kapcsolat kapcsán (jelen esetben, ha egyszer engem akarna szeretni) meg tudna változni és nem kezdené mással ugyanezt a csevegő viszonyt. Felmerül részemről az is, mennyire lehet őszinte egy ilyen kapcsolat, hogy tud valakit így szeretni, ha közben egy barátjának az életének (majdnem) minden részletével kapcsolatosan tisztában van….?!

Már nem gondolom túl, csevegek, sodródom, ha keresi a társaságom beszélgetek vele, az infókat az életemről igyekszem leredukálni. Nem tudom meddig fog ez a „viszony” tartani, de már álmodozni nem álmodozom róla, mert elérhetetlen és mi Nők már megtanulhattuk az életben azt az örök igazságot, hogy az elérhetetlen szerelmek után álmodozni kár és felesleges...

egy igaz szerelemet kereső lány tollából

Nemrég megfogalmazódott bennem, lehet eljött az én időm, hogy megírjam életem első blog bejegyzését, ha már drága, kedves barátnőm bizonytalan időre (félreértés ne essék, legnagyobb drukkeretek én vagyok!) felhagy a hőn szeretett és olvasott instantromantika.blog.hu oldal írásával. Úgy éreztem, kell az nekünk nőknek, hogy fenn tartsuk az oldal életkedvét, és továbbra is legyen lehetőségünk nevetni, meghökkenni, vagy együtt érezni a másik valódi, megtörtént eseményein.

Jelen esetben főhősünk is hasonló cipőben jár a férfiakkal már régóta, amit a korábbi bejegyzésekből tapasztaltunk, így van jó pár sztori nekem is a tarsolyomban….

Gondolom senkinek sem kell bemutatnom a Szürke ötven árnyalata című könyvet/filmet, valamilyen formában biztosan mindenki hallott már e trilógiáról. Nem is szeretnék véleményt formálni a tartalomról itt most nem az a cél, hanem az, hogy volt pár randi alkalmam, ahol kvázi én lehettem „legnagyobb örömömre” Anastasia Steele, a főszerelő.

Történetünk egy őszi napon kezdődött, mikor barátnőmmel egy átmulatott éjszaka után a Deák téren keresztül szerettem volna az úttesten átficcenni az éjszakai buszhoz, mikor egyszer csak valaki megragadta a kezem, és mélyen a szemembe nézett, majd csak annyit mondott „Hello bébi!”. Kedves olvasóközönség, kedves Nők! Gondolom már mindenkinek volt pillangórepdesés érzete a gyomrában, mikor azt érezte, mintha egy villámcsapást élt volna meg, igen meg van, létezik szerelem első látásra… Na ez, az az érzés volt, pont beleillett volna valamelyik tipikus hollywoodi romantikus film jelenetébe! Éreztem, hogy ez az a férfi akire szükségem van, tökéletesen beleillet a zsánerem kategóriába, magas, szőke, sármos, jó vágású, az öltözékén is látszott, hogy ad magára, és tudja is, hogy mit akar. Az én szőke hercegem köszönése pillanatában még nem tudtam, hogy álmodom, az alkohol mámora miatt szépült-e meg és lett tökéletes a velem szembe álló úriember, vagy ez tényleg itt és most megtörténik velem.  Miután elhessegettem a pillangókat, megadtam neki a nevemet, (mivel úrilány nem ad ki minden jött mentnek telefonszámot ugye...J) mondván a közösségi csatornák valamelyikén megtalál… Bár szoktam ezen is gondolkozni, hogy aki bejelöl, az előtt szinte az egész életem kitárulkozik, mint az előtt, aki csak felhívna – de ilyenkor hisszük azt, hogy biztos folyton hívogatna telefonon, és letiltani egyszerűbb a profilunkról, mint zaklatóként telefonszámunkról..

Nos tehát, azt tudni kell, hogy egy kis Sherlock Holmes veszett el bennem, így még éjjel álomba szenderülés előtt a Google-on keresztül lecsekkoltam a lovagomat. Nem rossz dolog ez a nyomozás, bár veszélyes is lehet, hogy mindenkit meg lehet találni, hisz annyi minden fent van rólunk a világhálón. Kiderült róla, hogy nem is akárkivel hozott össze Cupido, ugyanis egy félig-meddig közismert, régebben médiában is szerepelt fiatalember szándékozott randira hívni…

Ez a FÉRFI úgy közelített, ahogy a nagy könyvben meg van írva, a ki-keres-kit kérdés soha nem merült fel, mindig úgy és akkor jelentkezett, ahogy azt kellett. Az első randira egy elég menő helyen került sor, gondolhatjátok mennyi időt töltöttem, azzal, hogy mit veszek fel… A Bazilika melletti sky teraszra mentünk borozni, ahol egy nagyon csendes kis zugba kaptunk helyet –azt azért éreztem, hogy nem először fordult itt már meg. A szokásos ismerkedési kérdések mellett annyira egy hullámhosszra kerültünk, már csak azt vettük észre, hogy lassan záróra. Taxival hazakísért, ahogy illik, majd elbúcsúztunk – de semmi csók, vagy ilyenek. Tetszett, hogy nagyon határozott volt egész este, olyan fajta férfi volt, aki tudja mit akar és ez nagyon imponált (végre nem egy „anyámasszonykatonája” – gondoltam…). Második randin kocsikázni vitt, majd a budai hegyekről néztük a lábunk alatt fekvő főváros és az égbolt fényeit, igazán meghitt és romantikus pillanat volt, ahol elcsattant az első, majd többedik  csók. Ez is tökéletes volt!

Harmadik randink alkalmával vacsorázni hívott át magához. Valljuk be a harmadik randin áthívni magához, egyértelmű felhívás volt a keringőre, de mivel annyira izzott közöttünk a levegő egyszerűen nem tudtam nemet mondani neki. A megbeszélt időpontban gurult a lakásom elé, ahonnan a Rózsadomb irányába vettük az utat. A házát nem lehet leírni, egyszerűen tökéletes volt, minden tekintetben. Már-már kezdtem azt hinni, hogy a kislány koromban elképzelt mesém főhőse lettem, és én vagyok a világ legszerencsésebb embere. Tudta, hogy lisztérzékeny vagyok, így csak olyan dolgokat vásárolt a vacsizhoz, amiket ehetek, sőt külön gluténmentes, friss pékárút is hozott. A bor mellé tapas tálakat tálalt fel, melyeket szépen ő készített össze, csak úgy, mintha egy menő étterem Michelin csillagos chefje csillogtatta volna meg főző tudományát. Jókat beszélgettünk, nevettünk, csókolóztunk, minden adott volt egy tökéletes szombat estéhez. A romantikus, meseszerű estét, miközben heves csókcsatát vívtunk egymással, egy felszólító mondat vágta ketté: „Büntess meg!” A bort majdnem félrenyelve nem tudtam, hogy képzelődöm, vagy ez a kérdés tényleg elhangzott a randi partnerem szájából. Miután megtudtam, hogy az, akivel ennyire intim közelségbe kerültem – egy kicsit a magyar Christian Grey, aki a vad, durva, kikötözős szexet keresi a másik nem által – hirtelen felkapcsolták a villanyt. Mivel nem én vagyok e film tényleges főszereplője, és nem estem még annyira bele ebbe a férfiba, hogy bármit megtegyek neki, háttérbe szorítva ezzel saját vágyaimat, nem akartam belemenni egy erőszakos kapcsolatba, amit közöltem vele. Miután elmondta, hogy ő nem igazán tud őszintén szeretni és nem vágyik komoly kapcsolatra, neki a hatalom és az irányítás tartozik az erősségei közé, úgy éreztem magam, mint akit hirtelen megrázott a 220 V. Annyira váratlanul értek ezek a szavak, őszintén szólva nem értettem miképp beszélhet így egy ennyire tökéletes férfi… Nem kívántam magamnak azt, hogy érzelmileg kihasználjon és csak a durva szex miatt akarjon engem. Osztottam szoroztam abban a néhány kínos másodpercben, ami várt rám, és inkább elköszöntem tőle, megköszöntem az estét, elmondtam neki, hogy én ellenben vele nem ilyen kapcsolatra vágyom és hívtam magamnak egy taxit. Nagyon erősködött amiatt, hogy nagyon szeretne ő még velem találkozni, gondoljam át azokat, amiket mondott, mert valami nagyon különlegeset érez ő irántam, főleg amiatt, hogy ennyire hamar, ilyen közös hullámhosszra kerültünk. A taxiban ülve nagyon sokféle gondolat cikázott a fejemben, mondanom se kell álom nem jött a szememre… A későbbiekben még keresett, próbálkozott többször is újabb „randi” kérése kapcsán, de úgy ítéltem meg, hogy egy ilyen emberrel inkább nem kell belebonyolódni semmi komolyba, mindkettőnknek jobb lesz így…

Még ha olvastam is és bevallom tetszett is a bestsellerré titulált könyv, akkor sem gondoltam volna, hogy ennyire meg tudja „fertőzni” az embereket, hogy az erőszakos intim közeg legyen az, amit manapság kívánnak a férfiak. Ma már előbb legyen a nő „kurva”, mintsem valódi, igaz szerelme az embernek. Nem vagyok prűd, de hiányolom a valódi érzelmeket a mai kapcsolatokból. Mindenki csak rohan, csak a szexet keresi (jobb esetben megelégszik az átlagossal) mintsem a VALÓDI kapcsolatot. Ha ezt viszont nem kívánja a partnerünk, jobb békében elválni, mint belemenni olyanba, ami később még rosszabbra is fordulhat…

És egy fontos tanulság, a tökéletes férfi csak a mesékben létezik, kellenek azok az apró hibák, melyek megszépülnek, ha megtaláljuk az igaz szerelmet.. 

            egy igaz szerelmet kereső lány tollából

Roland kedvesen érdeklődött az üzenetben, hogy hogy telik a hosszú hétvégém, majd ecsetelgette, hogy a buli után ő másnap mennyire rosszul volt és biztosan az a bizonyos kék koktél lehetett a bűnös, valamint elmagyarázta, hogy reggel családi program miatt kellett hazasietnie. Később utalt rá, hogy valamikor összefuthatnánk, találkozna még velem, de rettentően elfoglalt, így a következő javaslattal élt: -„..De egy-egy estét azért szabaddá tudok tenni, ha gondolod, valamikor összefuthatunk, én te hozzád, vagy te én hozzám.. Hol talizzunk? Mondjuk nálad? …Már délre is szívesen felmegyek, csak hogy ne kelljen folyton az órát nézni…”

Mivel csalódottan állapítottam meg, hogy a kedves csak egy rövidke légyottra szeretne találkozni, nyugtalanított, hogy esetleg rossz benyomást tettem a „könnyelmű ismerkedéssel” a házibuliban. Bár mennyire számít könnyelműnek egy házibuliban spiccesen csókolózni valakivel? Mivel tetszett a srác és szívesen megismertem volna, gondoltam, nem adom még alá a lovat azzal, hogy egyből felengedem magamhoz vagy felmegyek hozzá, így felvetettem, hogy mi lenne, ha inkább ebédelni mennénk el. Egyébként sem álltam túl jól az idővel, épp külföldre készültem, a lakás pedig szaladt a csomagolás miatt. Kissé csalódottan, de belement az ötletbe, majd az egyik kommersz olasz éttermet javasolta. Mivel szeretek új helyeket kipróbálni, és már régóta ajánlottak egy nagyszerű hamburgeres helyet, így bedobtam, mi lenne, ha odamennénk. Nem volt ellenvetése.

Vasárnap, dél, az étterem előtt. Roland a hely előtt várt. Az ember ilyenkor mindig zavarban van, hogy akkor, ilyenkor hogy is kell köszönni, de én a puszi mellett döntöttem, viszont ő meg akart csókolni, így annyira félrement a dolog, hogy megrendezni se lehetett volna jobban a tipikus „félsmárt”, ami nagyon ciki volt, de legalább már az elején nevettünk egy jót. A pincér az asztalunkhoz kísért, leültünk. Roland még rá sem nézett az étlapra, de kedvesen, előre jelezte,

-„Szívesen meghívlak!”

Megköszöntem a felajánlást. Végigolvasta az étlapot, majd a következő kijelentést tette:

-„Kicsit drága hely!”

Meglepetésemben azt se tudtam hova legyek, rögtön mondtam, hogy szívesen fizetem a saját részemet, majd azért hozzátettem, hogy az olasz étterem sem lett volna olcsóbb. (Árkategóriában a két étterem teljesen ugyanaz.)

–„De, mert ott már 1500 Ft-ért meg lehet kajálni.”

-„Figyelj, tényleg szívesen fizetem az enyémet, nem probléma.”

-„Áhh..nem kell, egyszer belefér!”

Egyszer???- milyen gáláns lovag, gondoltam magamban. Mivel nem akartam gondot okozni, ezek után csak a legolcsóbb hamburgert mertem rendelni. Beszélgettünk, de hamar kiderült, hogy nincs bennünk sok közös, illetve az előbbi párbeszéd után én már kicsit kínosan és lehangoltan éreztem magam, mondhatnám már teljesen elvesztettem az érdeklődésemet. Hosszasan mesélte, hogy egy ruházati boltban mekkora leárazás volt és milyen sok ruhát tudott olcsón megvenni. Emellett mesélt a főállású munkájáról, ami mellett hétvégén még alkalmi munkákat is vállalt fizetés kiegészítés gyanánt, és hogy a lakás, amiben lakik, pedig a sajátja, de több haverja is lakik ott, így az albérletből is van bevétele. Befejeztük az ebédet, a hamburger neki is nagyon ízlett, majd jött az izgalom, a fizetés. Láttam rajta, hogy továbbra is stresszben van, így harmadjára is felajánlottam, hogy fizetek, ezúttal már nem volt kifogása. Mondtam neki, hogy nem tudom, hogy mennyi lesz pontosan a részem, így durván számoltam és borravalóval adtam neki 2500 Ft-ot. Amiből egy 500-at visszacsúsztatott, -„..Ez már túl sok lesz!”- kijelentéssel. A pincérnek ezután bankkártyával fizette a kettőnk ebédjét. Mondanom sem kell, hogy milyen csalódottnak éreztem magam mindezek után, pedig én is azokhoz a nőkhöz tartozok, akik nem várják el, hogy egy férfi meghívja őket, de természetesen jól esik, és szívesen elfogadom, ha felajánlja. Nem is beszélve arról, ha ez az első randi. De nem értem, hogy ha az illető azon van, hogy előbb-utóbb beférkőzzön a bugyidba, vajon hogy lehet, hogy még ennyit se ér meg neki a dolog? A gesztuson van a hangsúly. Azon, hogy teszek érte, hogy a nő nőnek érezze magát. Mivel több bevételi forrása is van, ezért biztosan ki tudta volna fizetni az ebédünket könnyedén, de valahogy úgy tűnt, hogy ő 1500 Ft-nál húzta meg a határt és ez a plusz ezer forint már nem fért bele a keretbe. De kikkel randizott eddig? Milyen nevelést kapott? Miből gondolhatta, hogy imponáló egy nőnek, ha már az első randin se hívják meg, sőt ilyen kellemetlen és kínos helyzetben hozzák a fizetésnél? Ismételten kiemelném, hogy egy saját fizetéssel rendelkező felnőtt férfiról beszélünk, nem pedig egy 18 évesről, akit a zsebpénzével engedtek útra. Tényleg ennyire nem fontos már ez a gesztus sem? Igenis, már az első randin is fizesse a nő a saját részét? Itt persze leesett, hogy ez lett volna az egyik indok, amiért egyből fel akart jönni hozzám, hogy már a meghívást is megússza. De persze nálam otthon legyen mit enni, inni. Ingyen büfé, olcsó numera? A randit követően az utazásom előtt chaten jó utat kívánt, de a kint tartózkodásom alatt nem jelentkezett, nem érdeklődött. Természetesen én ezt már nem is hiányoltam, mivel már veszett ügynek könyveltem el a dolgot a randi után.

A hazaérkezésem napján újra jelentkezett.

-„Sziaa! Hazaértel már? És jó volt a nyaralás? Mit is csinálsz a szabadság hátralévő részében?”

-„..Kipihenem a nyaralást.”

-„Na és melyik nap szeretnél velem pihenni?”

-„Roland, Márk azt mondta, hogy ami ott, a házibuliban történik, az ott is marad. Szerintem mi is maradjunk ebben, egy bulinak jó volt!”

-„Én szerintem ez után is jó buli lenne…”

A hamburger isteni volt, a randi pocsék. A kék koktélokkal pedig vigyázzatok! ;)

Rolanddal (29, mérnök) – nevezzük így a következő gentlemant - egy házibuliban ismerkedtünk meg. Ismétlem, házibuliban. Hallottatok mostanában ilyet? Én sem, pedig így történt. A konyhában hamar lecövekelt mellém és a kék koktélok mellé. Roland egyből megtetszett, pedig nem az esetem. Magas, szőke férfi volt, tökéletes fogsorral…huhúúú, mi lesz ebből? - gondoltam. Megingathatatlan optimizmuson azon az estén sem hagyott cserben. Hogy lehet az, hogy oly sok csalódás után még mindig elkezdünk reménykedni, ha egy jóképű férfi ránk mosolyog? Evolúciós rafinéria? Máris mintha mindent elfelejtettünk volna és ugyanolyan naivitással és lelkesedéssel nézünk a dolgok elébe, mint 16 évesen?  

Egy házibuliban, abban az intimebb környezetben felszabadultabban, könnyebben lehet ismerkedni, mint egy szórakozóhelyen. Az emberek leinformálhatóak, kiderül, hogy sok a közös barát, ami remek beszélgetésalapul szolgál egy friss ismerőssel. Szó került a munkáról, hobbikról, táncoltunk és csókolóztunk. Az este szuper hangulatban telt, nagyon jól éreztük magunkat.

Hajnalban arra ébredtem fel, ahogyan kikecmereg mellőlem az ágyból. Nem jött vissza. A délelőtt folyamán megtudtam, hogy reggel már haza is ment. Hát egy „Hazavihetlek?” vagy egy „Elvihetlek egy darabon?” vagy egy „Viszlát!” jól esett volna, de persze ne várjunk sokat, hiszen alig ismerjük egymást és egy átmulatott éjszakán voltunk túl. Viszont továbbra sem hagyott nyugodni a gondolat, de ki ez a srác? Mivel konstatáltam, hogy a kemény mag része, ezért az egyik haverjánál, Márknál kezdtem finoman érdeklődni felőle. Az óvatosan összerakott két mondatomat a következő meglepett felkiáltással szakította félbe:

 -„Miért, megvolt?!” (Nem, nem ezt kérdezte, ez már a cenzúrázott változat.)

 -„Öhm, NEM..!” (Minek nézel Te engem?- gondoltam magamban, de ezeket már nem merem hangosan megkéredzeni, mert biztos az én erkölcsi mércémmel van a baj.)

 -„Ne aggódj, ami itt történik, az itt is marad!” – nyugtatgatott.

Mondanom se kell, hogy AGGÓDTAM, mivel tetszett a srác, nem akartam, hogy csak ott maradjon. Mindenesetre fáradtak voltunk és én mégsem zaklathattam azzal, hogy kiselőadást tartson a barátjáról, így csak elengedtem a dolgot és tovább éltem az életemet.

Majd láss csodát, Roland két nap múlva bejelölt Facebookon és üzenet is érkezett tőle..

A folytatás hamarosan követezik a harmadik blogbejegyzésben! ;)

Kedd este, itthon, a fürdőszoba tükör előtt. Ismét egy újabb randira készülődve.

Zsomborral (28, Sales Manager IT szektorban) - nevezzük így az úriembert - az egyik kiemelt társkereső oldalon ismerkedtünk meg alig pár napja. Küldött egy mosolyt (ez itt az elegánsabb formája a jobbra húzásnak, vagy lökésnek? -lásd Tinder), és a többi lúzer (zömében szandál zokni) közül hamar kitűnt, mind a képeivel, mind az adatlapjával, ami természetesen azért fogott meg, mert helyes, összefüggő mondatokat írt, amelyeknek a tartalma is tetszett. Visszaküldtem egy mosolyt, MATCH lett!! Nem, nem, itt nincs ilyen, de alapvetően ez a lényege a mosolyküldésnek, hogy üzenet nélkül kiderül a kölcsönös szimpátia. Na, gondoltam, szuper, biztos fog írni..hátha..talán..esetleg..mégse? Vártam pár napot, de csak nem jött az üzenet. Mit tesz ilyenkor egy valamennyire is kíváncsi és leleményes nő? Kézbe veszi az életét, de legalábbis ír egy mailt. Jól van, a büszkeséget feltettük a polcra, mély levegő..de mit is írjak? Ne legyen túl hosszú, de mégis frappáns. Megtörtént, beindult a levelezés. Az első kérdése a munkámra vonatkozott.

Mindenki magából indul ki, így rögtön tudni lehetett, hogy Zsombor számára a munkája a legfontosabb. Na, de nem csak magára a munkámra volt kíváncsi, hanem dupla kérdőjellel érdeklődött arról is, hogy szeretem-e azt. Két levéllel később se engedi a munka témát, puhatolózik a cég felől, pedig már részletesen írtam arról, hogy pontosan mivel foglalkozom. Tovább megy, kell már a végzettségem is, sőt a helyrajzi számom még épp nem, de az egy háztartásban élők számáról már be kell számolni, ugyanis jön a kérdés, hogy egyedül élek-e. De nyúljunk még mélyebbre a pénztárcába, saját lakás vagy albérlet? Mivel a levelekben a humor is megcsillant, így nem tűnt fel annyira a kérdések nem helyénvalósága. Nem zaklatott azzal, hogy adjam meg a facebookomat, sok volt a közös téma, egy szóval úgy összességében továbbra is szimpatikus volt, olyan férfinak tűnt, akivel már érdemes találkozni. Nem leveleztünk sokáig, elhívott egy italra.

És akkor el is érkeztünk a kedd estéhez. A megbeszélt helyen várt. Nagyjából úgy nézett ki, ahogyan a képeken, ha eltekintünk attól a 8 kilótól, ami a télen felcsúszott rá… Nem éreztem a szokásos, na, ennek már most lőttek érzést, gondoltam, meglátjuk. Sétáltunk a hely felé, amit ő választott. A beszélgetés döcögősen indult be. Poénból megkérdeztem, hogy mindig ide szokta-e hozni a lányokat, amire teljes higgadtsággal és természetességgel válaszolt, hogy igen. Hű.., ez milyen jó érzés, egy lenni a sok közül!! - gondoltam magamban. Persze, mondanom sem kell, hogy nálam már itt kezdte elásni magát. 

Annyira legyünk már igényesek, hogy csak a saját jó érzésünk végett is kipróbálunk új helyeket a városban, másrészt, ne kössük már a nő orrára, akit épp fel akarunk szedni, hogy minden csajt ide szoktunk hozni. Később kifejtette, hogy sokszor már a lány nevére sem emlékszik, akivel éppen beszélget a randin. Nem értettem, hogy szándékosan vágja maga alatt a fát, vagy netalán tán egy kísérlet részese vagyok?

Megérkeztünk, leültünk fröccsözni, a beszélgetés még mindig akadozott. Derülnek ki a minden bizonnyal „véletlen” elírások az adatlapon. Nem egyetemet végzett, hanem felsőfokú szakképzést csinált, amivel, hangsúlyozom, semmi baj sincs, de azért ennyire ne csúsztassunk! Én sem írtam ki, hogy Phd-m van, mert nem ez az igazság. Itt jött a magyarázkodás, nem mintha lett volna számon kérés. Hangsúlyozta, hogy ő mennyire okos, művelt és intelligens, nem kertelt, így szó szerint használta a szavakat. Elment intelligencia tesztet csinálni, papírja van róla, hogy intelligens, ha netalán tán kétségeim lennének efelől.. Nem tudok mindent felidézni, majdnem biztos, hogy az eddig hallottak után  nem egyszer kómába estem, ez már valami védekező mechanizmus lehet, ami segít túlélni az ilyen, és ehhez hasonló randikat, miközben a férfi fényezi magát. Mindenesetre nem kellett sokat várni, jött az izgalom, olyan kérdéseket kaptam hamarosan, amelyek aztán rendesen felébresztettek.

"Csak a saját fizetésedből élsz vagy támogat valaki?"

"Van jogosítványod?"

"Van autód?"

"Mikor voltál utoljára fodrásznál?"

"Mindig meg van csinálva a körmöd?"

Amikor már azt hinnéd, hogy az illető a bugyidba is belelát, felkerül az i-re a pont, ugyanis játszi könnyedséggel teszi fel a következő kérdést;

"Neked milyen színű a mellbimbód?"

(....) Hatásszünet. Tessék?

Tényleg idáig jutottunk? Üdvözlet 2017-ben, a 21. században, a mérhetetlen romantika korában! A sokkhatás után nehéz észhez térni. Milliónyi gondolat cikázik a fejemben. Ezt mégis, hogy képzeli?? Most én kérdezek, de dupla kérdőjellel! Mit engedhetnek még meg maguknak a “férfiak” és mit engedhetünk még meg nekik? Nem kell időgép, hogy a régmúltba visszamenjünk, a szüleinket is meg tudjuk kérdezni, hogy milyen volt 30 éve ismerkedni. Mit jelentett az, hogy egy férfi udvarol egy nőnek? Ma már természetesen erre a férfiak többségének nincs ideje, energiája és pénze sem (lásd hamarosan érkező 2. blogbejegyzés), nem éri meg nekik, mert olyan sok könnyen kapható nő van, hogy minden plusz befektetés felesleges és megspórolható. Sajnálkozom a saját nemem miatt is, mert nem csak a férfiak hibája, hogy ez megtörténhetett, ugyanis ennek a férfinak is voltak barátnői - legalábbis az elmondása szerint - , de milyen alacsony önbecsülésű, buta nők mellett tudott kitenyészni és életben maradni ez a példány?

Mi ez a stílus? Hová tart ez a világ? Még pár év és bankszámla kivonattal, akt fotókkal megyünk majd randira??

Összességében Zsombor valószínűleg úgy gondolta, hogy jó benyomást tett és én biztos benne lennék a következő találkozóban is, ugyanis már másnap jelentkezett:

-"Szia..! Elfelejtettem mi a kedvenc színed és csak meg akartam kérdezni."

-"A mellbimbóm színe a kedvencem."

-"Akkor részemről szívesen találkozom újra veled, mondjuk vasárnap este."

-"Részemről nem találkoznék többet, így is sok(k) volt."

Kedd este, itthon, a fürdőszoba tükör előtt, a randi után. Emelkedett hangulat, megint egy meghitt, romantikus este, amikor az ember szárnyal és egyszerűen érzi a lehetőségeket az életben! Inkább maradtam volna itthon takarítani, de akkor hogy született volna meg ez a blogbejegyzés?

Az Instant romantika blog elindult!! Hihetetlen, de megtörtént randi sztorik első kézből. Kövessetek! ;)